Bruno Mars tíz év után tért vissza új szólóalbummal, mely a romantikát és a hetvenes évek soul-, illetve diszkóhangzását állítja középpontba. A The Romantic egyszerre bizonyítja az énekes kivételes előadói képességeit és a múlt iránti rajongását, miközben felveti a kérdést, tud-e még Mars újat mutatni pályája ezen szakaszában. A végeredmény ugyan egy kiválóan megszólaló, szerethető lemez, de gyakran inkább tisztelgésként működik, mint valódi megújulásként.
Kevés olyan előadó akad napjaink popzenei színterén, aki annyira megkerülhetetlenné vált volna az elmúlt másfél évtized során, mint Bruno Mars. A hawaii születésű énekes, dalszerző és producer a 2010-es évek elején robbant be a köztudatba. Olyan slágerekkel, mint a Just the Way You Are vagy a Locked Out of Heaven, majd később a 24K Magic és az Uptown Funk révén végérvényesen bebiztosította helyét a modern popzene legnagyobb sztárjai között.
Karrierje során ráadásul mindig különleges érzékkel nyúlt a zenetörténet különböző korszakaihoz,
legyen szó akár a nyolcvanas évek funkjáról vagy a klasszikus rhythm and bluesról. Miközben a legtöbb mai zenész folyamatosan új hangzások és trendek után kutat, Mars pályáját sokkal inkább a múlt iránti szeretet határozza meg. Nem feltétlenül új műfaji irányokat akar ugyanis feltalálni, hanem a régiekből igyekszik kihozni a lehető legtöbbet, ez a hozzáállás pedig működőképesnek is bizonyult. A nosztalgia és a modern pop közötti egyensúlyozásnak köszönhetően számos korszakos slágert tudott alkotni. Éppen ezért övezte jelentős várakozás a The Romantic megjelenését is, mely tíz évvel a 2016-os 24K Magic után az első önálló Bruno Mars-albumként érkezett meg idén februárban.
A köztes időszakban persze az énekes korántsem tűnt el a reflektorfényből, hiszen olyan világslágerekké vált együttműködések fűződnek a nevéhez, mint Lady Gagával a Die With a Smile vagy Roséval az APT. Éppen ezért a The Romantic nem egy nagy visszatérésnek, hanem inkább egy újabb fejezetnek érződik Bruno Mars karrierjében.
A lemez már címével is egyértelművé teszi szándékait,
hiszen a romantika áll a középpontban, méghozzá mindenféle irónia vagy távolságtartás nélkül. Mars nem akar metaforák mögé bújni, és egyáltalán nem próbálja túlbonyolítani mondanivalóját. Ehelyett a régi idők romantikájához hűen virágcsokrokkal, mély szerelmi vallomásokkal és nagy gesztusokkal dolgozik, mégis elkerülve a túlzásokat, zeneileg pedig elsősorban a hetvenes évek soul– és diszkóvilágából merít ehhez inspirációt.
Már a nyitódal, a Risk It All élesen kijelöli az album által képviselt irányt. A romantikus szerenádok és a kubai bolerók hangulatát egyaránt idéző szerzemény egyszerre nagyívű és nosztalgikus. A visszafogottabb pillanatok és érzelmi kitörések között könnyedén mozgó hangjával Mars ismét bizonyítja, hogy énekesként továbbra is a kortárs pop egyik legkiemelkedőbb alakja.
A The Romantic egyik legnagyobb erőssége kétségtelenül a hangzásvilág.
Az album rendkívül gondosan felépített; minden hangszernek és minden apró részletnek megvan a maga helye. A Cha Cha Cha és a Something Serious például a latin soul hagyományai előtt tisztelegnek, míg az On My Soul vagy a Why You Wanna Fight? a klasszikus soul zene legszebb pillanatait idézik meg. Mindezek miatt az egész lemezt átjárja egyfajta melegség és könnyedség, ezáltal pedig rendkívül könnyű belemerülni a hallottakba.
A latin hatások különösen érdekes színt visznek az anyagba. Mars puerto ricói gyökerei ugyan korábban is megjelentek zenéjében, itt azonban sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak. A kongákkal, fúvósokkal és táncolható ritmusokkal dolgozó dalok pedig nemcsak a múlt előtt tisztelegnek, hanem azt is megmutatják, hogy a latin pop napjainkra mennyire meghatározóvá vált a mainstream zenei kultúrában. Mindezek ellenére a The Romantic
legnagyobb problémája éppen ugyanott keresendő, ahol az egyik legnagyobb erőssége is,
Bruno Mars ugyanis annyira ragaszkodik zenei példaképeihez, hogy sokszor szinte képtelen elszakadni tőlük. Az album számos pontján olyan érzése lehet a hallgatónak, mintha nem egy új Bruno Mars-lemezt, hanem egy válogatásalbumot hallgatna a hetvenes évek legnagyobb soul- és diszkósikereiből.
Az I Just Might például feltűnően emlékeztet Leo Sayer klasszikusára, a You Make Me Feel Like Dancingre, míg a Something Serious már első pillanataiban Tito Puente örökségét idézi meg. A Cha Cha Cha, az On My Soul vagy a God Was Showing Off szintén olyan erősen támaszkodnak korábbi zenei mintákra, hogy
sokszor nehéz eldönteni, hol ér véget a tisztelgés és hol kezdődik az önálló alkotás.
Önmagában persze nincs semmi probléma azzal, ha egy előadó inspirációt merít a múltból, hiszen a popzene története gyakorlatilag erre épül. A kérdés itt sokkal inkább az, hogy sikerül-e ezeket a hatásokat valami új formába önteni. A The Romantic esetében viszont gyakran az az érzésünk támad, hogy Mars és szerzőtársai megelégedtek azzal, hogy tökéletes pontossággal rekonstruálják kedvenc hangzásaikat.
Ez különösen azért válik feltűnővé, mert Bruno Mars pályafutásának korábbi csúcspontjain képes volt saját identitást adni ezeknek a hatásoknak. A 24K Magic vagy az Uptown Funk esetében ugyanúgy jelen volt a múlt iránti rajongás, de azok a dalok mégis egyértelműen Bruno Mars-szerzeményeknek érződtek. A The Romantic viszont
sokszor inkább egy kiváló minőségű válogatás benyomását kelti.
A dalszövegek sem mindig segítenek ezen. Bár a romantika tematikája következetesen végigvonul az albumon, a szerelmi vallomások gyakran túlságosan általánosak és kiszámíthatóak. Hiányzik az a személyes él vagy drámai erő, amely korábban olyan emlékezetessé tette Mars legnagyobb balladáit. A Risk it All és a Nothing Left például érzelmileg ugyan működnek, de szövegviláguk nem igazán tud meglepni.
Ugyanakkor nehéz lenne tagadni, hogy Bruno Mars továbbra is kivételes előadó. Minden egyes dalból sugárzik a profizmus, a zenei tudatosság és az a fajta természetes karizma, amely csak a legnagyobb sztárok sajátja. Még a lemez gyengébb pillanataiban is érezhető, hogy alkotója pontosan tudja, hogyan kell működőképes popzenét készíteni. Az album így végső soron egy különös kettősségre épül, hiszen egyszerre bizonyítja Bruno Mars rendkívüli tehetségét és világít rá bizonyos kreatív korlátaira.
Hibátlanul megszólaló, szerethető és szórakoztató lemez, amely azonban ritkán mer kilépni saját példaképeinek árnyékából.
Bár kifejezetten kellemes hallgatnivaló, egy kissé bátrabb, bevállalósabb irány még inkább kiemelkedővé tehette volna. Legújabb lemezével Bruno Mars ugyan nem újítja meg saját művészetét, viszont tökéletesen összefoglalja mindazt, amiért a közönség megszerette. Tele van kiváló dallamokkal, gondosan felépített hangszerelésekkel és magabiztos előadással. Miközben az album végig a múlt legszebb pillanatait idézi fel, magában hordozza az érzést, hogy bár egészen kiváló amit hallunk, azért ennél nagyobb mélység is rejlett volna benne.
Bruno Mars: The Romantic, Atlantic Records, 2026.
Borítókép és fotók: Bruno Mars Facebook-oldala
